Dr. Bartha Csilla Katalin, erdélyi sebész rezidens orvos élményei.

Összeszorul a szívem és belehasít a fájdalom, a harmadik hétnek is lassan vége és hamarosan búcsút kell mondanom Manafwanak, a gyerekeimnek és ennek a csodálatos természetnek. A hetek úgy múltak, mint egy szempillantás. A mindennapi „rutinná vált” szolgálat mellett, amikor a betegeket vizsgáltuk, diagnosztizáltuk, kezeltük, a szabadidőmet a gyerekekkel töltöttem. Ők azok, akik beragyogják a mindennapjaimat és színessé teszik. Nagyon sokat tanulhatunk tőlük, és ha Afrika kincseiről kellene beszélni, akkor szerintem első helyen a gyerekek lennének. Mivel ők azok, akik tudnak feltétel nélkül szeretni és körülményeiktől függetlenül igazán örülni. Olyan csodálatos érzés az, amikor jövünk haza már várnak az utcasarkon és ameddig az autóval felérünk a házhoz, már ők is itt vannak, úgy örülnek, hogy haza jöttem. Fáradságot nem ismerve, csak leteszem a csomagom, átöltözök, és máris kezdődik a „móka”. Minden délután együtt játszunk: labdázunk, megtanítottak az ők gyerekjátékaikra „bolingo, bolingo”, „matoke”, „imire”, fogocskázunk, táncolnak, énekelnek nekem, néha csak a földön hempergünk és csiklandozzuk egymást. Visszhangzik a tér a gyereknevetéstől, a csiripelő hangjuktól. Néha körbe ülünk, énekelünk, imádkozunk és bibliatörténeteket tanítok nekik, ezt természetesen Daniel segítségével, mivel ő fordítja az ő nyelvükre. Amúgy nagyon érdekes, ahogy „értenek magyarul”, mert sokszor mikor nagyon fáradt vagyok, magyarul beszélek nekik, hogy mit csináljunk, és nagyon jól megértik, a nagyobbak hamar tolmácsolják a kisebbeknek az ők nyelvükre. Már nagyon összeszoktunk és talán szavak nélkül is megértjük egymást. Az elején kb 10-12 gyerek volt, csak távolról néztek, egy-egy gyerek néha megérintett, mintha azt akarná látni, hogy én is ember vagyok, azután már teljesen közel jöttek hozzám, megölelnek, rajtam csüngnek, és mára már 36 gyerek vesz körül. Nagyon sok szeretetet kapok tőlük és olyan jól esik látni, ahogy arra törekszenek, hogy boldoggá tegyenek. És sikerül is nekik, nagyon feltöltődöm közöttük és megtelik a lelkem hálával és örömmel. Csodálatos látnom azt, ahogy egymással törődnek és szeretik egymást. Nagyon megérintett az egyik nap, amikor kekszet osztogattam nekik és még egy csomaggal megmaradt, bedobtam a szobában. Később jött egy kisfiú 4 év körüli velünk játszani, rögtön eszembe jutott a csomag keksz, kihoztam a házból és odaadtam neki. Nagyon örült és köszönte, azután kibontotta és darabokra törte az első karikát, nem emelte a szájához, hanem rögtön a többiek felé nyújtotta, hogy ki kér. Erre én mondtam neki, hogy a többiek kaptak, azaz övé, egye meg, erre a többi gyerek is elkezdte mondani, hogy ők már ettek, egye meg. De annyira megérintett ez a látvány, hogy először nem magára gondol, hanem másokra. Milyen más lenne a világ, ha mi felnőttek is vagy európai emberek ilyen szeretettel tudnánk embertársaink felé fordulni, nem saját érdekeink lennének első helyen, hanem előtérbe tudnánk helyezni mások szükségeit. Ezek a gyerekek itt Afrikában és a felnőttek is mindenért hálásak, mindennek tudnak örülni, nem lázadnak Isten ellen, hanem szeretik Őt. Megérint az ő hitük, elmentem istentiszteletre, bibliaórára, imaalkalomra, olyan odaadóan dicsőítették Istent tapssal, tánccal, mindenki jegyzeteli a prédikációt, ismerik az igét, volt véleményük és hozzászólásuk a bibliaórán. Az ő hitüket kifejezik azáltal is, ahogy a taxikon, autókon, csónakon olvashatók a  feliratok „we trust in God”, „God is good”, „God mercy”. Azt hiszem, ha valakik kérdéseket tehetnének Istennek, hogy miért ilyen az életük, akkor ők megtehetnék, de e helyett hálásak, megelégedettek és dicsőítik Istent azért amilyük van. Csak tanulni tudunk az itteniektől, és igaz az az ige, amit Pál apostol ír az 1 Timótheus 6,6-8-ban „Valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele”. Valóban nagy nyereség a megelégedés, ugyanis segít hálásnak lenni mindenért. Amíg nagyon sokszor a panaszkodásokat kell hallgatnom és a különböző megjegyzéseket, addig a szívemből mindig feltör a hála: hálás vagyok az egyszerűségért amiben itt részem lehet, hálás vagyok a napsütésért, mert azáltal van áramunk, de hálás vagyok az esőért is, mert így mindennap tudunk tisztálkodni, habár lavorban és hideg vízzel, de tiszták lehetünk, hálás vagyok a mindennapi eledelért, habár mindennap majdnem ugyanaz, de van mit együnk, hálás vagyok az autónkért, annak ellenére, hogy a csomagtartóba utazom mert a héten már 8 személyt bírt meg és mellettünk a csomagokat, hálás vagyok a kedves személyekért Rose, Flavia, Betty, akik főznek, mosnak ránk, felszolgálnak nekünk. Hálás vagyok a templomért, az iskoláért, a Health Centerért, ahol a héten vizsgálni tudtuk a betegeket. Hálás vagyok a társaimért, különösen a koordinátorainkért, akik nagyon jó munkát végeznek közöttünk, a sofőrünkért Danielért és a fordítomért Andrewert, külön Kamilláért, aki szabadidejében nagyon mellém állt és írta a betegek lapjait, így gyorsabban tudtam vizsgálni a betegeket és a gyógyszereiket odaadni. Legfőképp hálás vagyok Isten szeretetéért, gondviseléséért és, hogy mindezidáig megőrzött minket minden bajtól, a naponkénti áldásaiért, a meghallgatott imádságokért. Mindennap megtapasztalhatom, hogy a Szeretet gyógyít és a mosoly a legjobb kommunikációs eszköz. Leírhatatlan mindaz, amit itt nap, mint nap látok és átélek, ezért bátorítok mindenkit, hogy jöjjön el és tapasztalja meg ő maga, ízlelje meg ezt a világot, mert teljesen más Európához képest, ahol a bőség zavara van, de valahogy ez mégis sokkal jobb és szebb. Nagyon hálás vagyok, hogy itt lehetek, és nagyon fáj, hogy ilyen hamar eltelt az idő, de annál inkább azt érzem, hogy minél hamarabb vissza kell jönnöm. Az életcélom egyre inkább megerősödik bennem, hogy másokért éljek és szeretettel, örömmel, odaadóan szolgáljak az emberek felé és legfőképp úgy, hogy azt ne tudják viszonozni. Teljesen jól esett itt Ugandában zsebek nélküli orvosnak lenni, mert itt senki nem is kereste a zsebem, de mindenki megköszönte a szolgálatom. Ha egyetlen dolgot üzenhetnék az európai testvéreimnek, barátaimnak, akkor ez lenne: feltétel nélkül szeressünk mindenkit, mert csak a szeretet képes arra, amire semmi más, az egyetlen, ami csodákra képes.

Jumbo-jumbo /dzsámbo/, how are you!? Ahogy kiabálják a gyerekek, miután megszokták, hogy mi, muzunguk (= fehérek), minden reggel és délután áthajtunk (avagy fennakadunk) kocsinkkal a falujukban keresztben elhelyezett, fekvőrendőrként szolgáló földkupacokon. Az utazás alatt botanikusoknak igazi csemege a látvány, én csak bámulok és fényképezem a virágzó fákat, a zöldbanánt vagy rücskös jackfruitot termő fákat, meg a pálmaféléket. A várva várt mangófát hiába keresem, ezen a vidéken nem jellemző, ráadásul nincs is szezonja.

Az afrikaiak itt a hegyekben főleg burgonyát (az édesburgonya igazi ínyencfalat), kukoricát, babot termesztenek és zöld a banán a fán, amíg csak a szem ellát. Az utóbbiból készült ételek annyira nem fogtak meg, annál inkább sárgabanán-függő lett a társaság. Minden méretben fogyasztható, a hazaihoz viszonyítva nagyobb és édesebb, a kicsi vastag és istenien citromos ízű. Szénhidrátbevitelnek és székletfogónak sem utolsó.

Emésztésünket még a kihagyhatatlan napi ananászadag segíti, ami egészben számunkra érthetetlen módon 2 gyermekfejnyi méretűre nő. A gasztronómiai kitekintőből nem maradhat el a helyi piac, számtalan, részben felismerhetetlen, nem mindig étvágygerjesztő lisztféleségekkel, magokkal, szárított bambusszal és tealevelekkel. Kóstoltunk már papayát, passionfruitot (amit a gránátalmához hasonlóan nem szakszerűen eszek), érdekes élményt nyújtott a cukornád nedvének kiszívogatása is.

A húsboltos nem díjazza, ha fényképezzük, szerintem érthető módon, a kosárnyi kávébabot fején cipelő fiú viszont örül a fotónak. Tyúkok, csirkék mindenfelé szaladgálnak a kopasztásra várva, de nem kímélik a tehenet és a jobb módúaknál a malacot sem. A kecskét hiába sütik, a húsa ehetetlenül rágósnak bizonyult, úgyhogy miattunk túlélhetnek. Vágóeszközükkel, a machete-val bámulatosan bánnak. Az éttermekben vigyázni kell, hogy adott megnevezés mást takar, mint Európában. Pl. a zöldséges burger nem vega, a görögsaláta itt káposzta, hagyma, répa, uborka és olivabogyó, pont. A Hawai pizza zöldségágyra rakott ananászdarabokkal készül, sonka nélkül. A lényeg, hogy a testsúlyát mindenki tarthatja az itteni ételekkel, bár van köztünk olyan, aki fogyni szeretne.

A munka nem túl megerőltető, kollégáimat is látva, az otthoni leterheltségtől messze vagyunk. Dehát itt nem minden tervezhető. Ahogy mondják: we are on Africa time. A bőrszín mindkét fél számára szinte felfoghatatlan, a fekete sötétedés után láthatatlan, foguk világító hófehér, szemük (elkülöníthető pupilla nélkül) egyformán csillogó, viselkedésük alázatos. A megszokott szakmai elveket és ismereteket itt zsebre tehetjük, újfajta tematika szerint kell anamnézist felvenni, fizikális vizsgálatot végezni és gyógyszerelni. Ígérem, a veszprémi gyermekosztályon maradok a korábbi munkavégzésnél, és ezúton üdvözlöm minden kedves munkatársamat az összes részlegen �. Készítettem néhány érdekes képet, de a trópusi betegségeket messze nem lehet ennyi idő alatt megtanulni. Jó, hogy elérhető a malária gyorsteszt, de hogy miért pont az a beteg lett pozitív, akinél nem számítottam rá, és hogy lett negatív, akinél biztos voltam benne, azt még nem sikerült megfejtenem. Saját prevencióm érdekében rendszeresen fújom magamra a szomszédot is elűző riasztósprayket. Minden értem aggódónak jelentem, az eddigi eredmény 3 db. viszkető szúnyogcsípés. Zsófi viszont belázasodott, reméljük, no complicated az eset.

A gyógyszerekre egyébként nagy a szükség, a helyi dokik is ingyen patikának szeretnének minket hinni, a nem beteg páciens is szeretne valamit kapni. Ilyenkor nagy hasznát vesszük a Vitaking által adományozott készítményeknek, igazi ajándék a helybélieknek. A gyerekek pedig sorba állnak az otthoni családtagok, barátok, ismerősök által összegyűjtött cukorkáért, lufiért, matricáért, kisautóért, Boriska csecsebecse ékszereiért, fogkefe és fogkrémért. Jövő héten kerülnek sorra az iskolákban a füzetek, tollak, ceruzák, Anyum által készített karkötők, és Margitka által varrott farmertáskák. Manjana = Köszönet érte mindenkinek, miénk a legnagyobb öröm, hogy láthatjuk a mosolyt a gyermekek arcán!

A héten Mbale városában végre 'elszabadul a pokol', mert kezdhetünk vásárolni, hogy kézzelfogható emlékeket is vigyünk haza magunkkal. A hegyekben elzárva nem volt esély pénzt költeni. Komolyan kell alkudozni és nem árt hozzá egy helybéli kísérő. Daniel sofőr igazi őrangyalunk ebben is, és nem mellesleg büszkén viseli Papa által küldött retró napszemüvegek egyikét.

A közlekedést nemcsak a jobbos kormány, hanem a rengeteg száguldozó boda-boda is nehezíti.  Ezeken a motorokon akár egész család utazik egyszerre, bukósisak nincs, de taxiként is igénybe vehetők. Balesetet nem láttunk, az elv, hogy mindenki vigyázzon magára.

A Zs generációs csajok ruhácskát varratnak,  én előbb megvárom, mi lesz belőle. Irigykedve lehet ámulni az itteni női frizura költeményeken, és lesz közülünk is, aki fonatokat készíttet. Majd meglátjátok!

Folyt. köv. Puszi és ölelés Magyarországra! Ha fő vezérünk, a NET is úgy akarja, sok szép képet tudunk csatolni a betűkhöz, hadd érezze magát mindenki egy kicsit velünk Ugandában! Legközelebb úgyis fotográfusként jönnék ide, mert még rengetek pillanat érdemes a megörökítésre és lájkolásra, a zenei anyagról nem is beszélve!

Kati voltam :)

Lengyel Ingrid gondolatai az elmúlt egy hétről :)

3.nap

Hétfő reggel van, végre dolgozni indulunk. Reggel szétszortírozzuk, ki-mit hozott, amivel dolgozni tud az elkövetkező időszakban. Van minden, a fertőtlenítőszertől az otoszkópon át a gumikesztyűig bezárólag. Elindulunk két turnusban a Bugobero Health Centerbe, ahol már nagyon sok beteg várakozik. Úgy gondoltuk, minket várnak. dr.Emma végig mutatja a kórházat. A látvány lehangoló. Kb. száz ember várakozik a különböző ellátásokra. A kórházban három fektető rész van betegágyakkal, ahol a férfiak, nők és gyermekeik vegyesen fekszenek, Infúziós és iv. injekciós terpiában részesülnek, kinek, mire van szüksége. A legtöbben maláriások, tífuszosok, hepatitiszesek, leprások és más fertőző betegek. Külön teremben és külön személyzet foglalkozik a HIV pozitív betegekkel. Számukra egyebekben hétfőn és pénteken van külön rendelés, teljesen más jellegű az ellátásuk, mint a többi betegnek. Teljes elkülönítésben vannak a TBC-s betegek (Ugandában TB-nek hívják), akik lakattal zárt ajtó mögött vannak.  A legnagyobb a félelem a betegségük iránt. A várandós anyáknak és a gyerekágyasoknak 2-2 ágy biztosított. Itt is külön foglalkoznak a HIV pozitív betegekkel. Kiemelt figyelemmel vannak a természetes szaporulat megfékezése ellen, ezért nagyon sok adományba kapott óvszert és fogamzásgátlót adnak ki. A védőoltások beadására és regisztrálására külön ember és hely adódik a kórházon belül. Külön teremben vannak a beteg gyermekek is. Nem kérdéses, hogy az anya nem lehet velük. A bejárás közben a füvön törökülésben épp egy anya szoptatja gyermekét. Műtőegység és fogászati szék is van a kórházban; mindkettő igen kezdetleges. Zsiliprendszer nincs, csak ha a szél becsukja az ajtót. Van egy altatógép, de a palackos oxigén és a szakember hiányában nem tudják használni. Van egy sterilizáló gép is, ez üzemel.

A várakozók között van idős, fiatal egyaránt, jönnek kerekesszékkel és fordítva használt mankóval a panaszos oldallal megegyezően. A higiénés oktatás mellett a segédeszköz használat megtanítása is elkelne. Az emberek tekintete szomorú, céltalan, kilátástalan. Azt érezni, hogy ha a mai napot megéltük, akkor hálásak vagyunk. A gyermekek szemében mindvégig az Életet keresem. Ha megszólítjuk őket, mosolyra fakadnak, kedvesek, kapaszkodnak fel szeretetért, törődésért és ölelésért. Ha megszólítod a felnőttet, ő is hasonlóan érez és mutatja azt.

A kórházba tartó úton a nyers ugandai valóság életképei láthatóak. A machetával vágott banánfa rész biciklire, motorra vagy a nők fejére erősítve, az út szélén legelésző kecskék és  tehenek, az éppen a lábánál elkapott malac a bicikli hátsójára kötve valamint a mindenhol és mindent eladó férfiak és nők látványa fedezhető fel. Aminek azonban nyoma nincs Ugandában, az az idegesség, a kapkodás és a sietség. De az idő múlása sem nagyon követhető nyomon. A nap felénél járunk, megint borul az ég, dörög és lóg az eső lába. Ha esni fog, az autó megint bajban lesz az esti szállításnál. Ez már különleges lesz, ugyanis a hat plusz egy fős csapatból két fő a csomagtartóban utazik. Hazajött a csapat másik fele is végül; nagyon izgultunk értük az útviszonyok miatt, de mindenki épségben hazaért.

4.nap

Ma végre megkezdtük az „igazi” önkéntes munkát a Manafwa-i helyi health centerben. Két-két fő gyógyító, egy rakás gyógyszer és sok-sok panaszos felnőtt és gyermek jelenlétével megindul a nap. A legtöbb panaszos maláriás, HIV pozitív, de van dizentériás, meningitises, carcinomás, sok gasztrointesztinális jellegű panaszos is. Természetesen sokan lázasok, alultápláltak és exsiccáltak. A táplálkozás színessége és választékossága egyenesen arányos az életszínvonallal. A napi étkezés részei a kukorica, bab és édes krumpli, húsfélékben a kecske, a marha és a csirke, köretben a rizs, a párolt spenót, a babpüré és a zöldséges spagetti a megszokott. Minden étkezéshez van friss gyümölcs, dinnye, ananász, mangó és az évszaknak megfelelő egyéb finomságok. A mélyszegénység miatt az emberek alultápláltak, egyoldalúan táplálkoznak. Ha édességre vágynak, cukornádat pucolnak és azt rágcsálják. Nem jellemző a dohányzás, a pénztelenség miatt nem nagyon fogyasztanak alkoholt, de a kokaint és a füvet natúran fogyasztják sokan.

Este a környezetvédelmi és földművelési miniszter titkárával vacsorázunk. 

5.nap

Az éjszakai hatalmas esőzést követően reggeli után ismét a helyi kórházba megyünk segíteni. A szervezési kérdések tisztázását követően beindul a munka ismét. A sebészrezidens kolléga egész napi munkája mellett adminisztratív tevékenységgel telik a nap. Az adminisztráció angolul és latinul zajlik. Kolleginámnak megmutatom az alapvető neurológiai vizsgálat elemeit, a meningeális jelekre utaló tudnivalókat és igyekszem a lehető legpontosabb diagnózist megajánlani részére. A háttér hiányos, helyben malária-teszt, HIV-teszt és TBC teszt. Azonnali eredményt ad mindegyik. Vannak fenntartásaim. Komolyan küzdök a lelkiismeretemmel, hogy percről-percre túllépek a kompetenciámon. Afrikában egyébként ez rajtam kívül senkit sem zavar. Mindenki doktor, mindenki fontos ember.

Munka után bemegyünk Mbale-ba, hogy beszerezzük a következő időszak gyógyszereit, ami végül másnapra marad de a szállodában mindannyiunk netkapcsolatba került közvetlenül vagy közvetve a szeretteivel, ettől nagy volt a boldogság. Ezután újabb másfél óra várakozás után – mert szervízelték az autónkat -, elindulunk vissza a szállásra. Természetesen csak reméltük, hogy világosban visszaérünk; nem sikerült. A szálláson ezután óriási meglepetésként szúnyogháló került az ágyak fölé. Kisebb eséllyel hálok együtt már a gekkókkal.

A szálláson már egyáltalán nincs áram. Napközben is esős volt az idő, a napelemek nem töltődtek, így esélytelen az áram bármi jele is.

6.nap

Egyre többen jönnek a Health Centerbe, hiszen híre ment, hogy itt vannak a fehér gyógyítók. Ma csere volt a párok és a helyek között; váltottunk, hogy ne unjuk meg egymást. Nagyon sok felnőtt és még több gyermek érkezett. A felnőttek szinte egyforma panasszal jönnek; hátfájás, nyakfájás, sokízületi- és csontfájdalmak, láz. Nehéz megkülönböztetni a beteget és a betegnek látszó, de valójában szociális gondoskodást, törődést és gyógyszert remélő embereket. A gyógyszer kincs Ugandában, az európai nem gondolja, hogy az afrikai fekete piacon is kedvelt áru. A betegek még mindig nagy számban maláriások, emésztőrendszeri panaszokkal élnek, sok a férges, a férgesség kísérő tünetei is jelentkeznek. Megtanultuk, hogy az általános vírusfertőzéshez hasonlító tünetegyüttes (láz, fejfájás, hasfájás, hasmenés) gyakran együtt jár a pozitív malária teszttel.

Egyebekben ma ismét leszakadt a terepjáró egy része. A bal első. Komolyan elgondolkodtam, hogy indulni kellene a következő Bamako rally-n. Este relaxáltunk, hogy felkészülten vágjunk neki a hét utolsó napjának; azt mondják, napról napra több beteg érkezik mindenhonnan.

7. nap

A hét utolsó napját töltöttük a helyi kórházban. Az éjszakai nagy eső miatt az út inkább a csokitorta tetején éppen megkötni készűlő csúszós mázhoz kezd hasonlítani, amelyen az előrejutás egyre nagyobb megpróbáltatást jelent.

A kórházban ma HIV pozitív nap van (hétfőn és pénteken mindig). Aki eddig nem volt szűrve, az szűrésen vesz részt, aki már pozitív és beteg, az a problémájának megfelelő kezelésben részesül. A várakozó tömeg közepén egy lelkes egyházi aktivista egészségfejlesztő előadást tart, kezében ismeretterjesztő táblával. Nagyon sokan jöttek; nem tudjuk, ki beteg, ki jön „csak” törődésért, és ki gyógyszerért?

Nagyon sok az eset és az ehhez kapcsolódó dilemma a gyógyítók fejében. Rengeteg férges gyermek és felnőtt van, a gyógyszer terápiához tartozó életmód javaslat azonban szélmalomharcnak bizonyul. Ha azt javasoljuk, ne igyon piszkos vizet, kérdően néz, hogy mit tegyen, mert nincs más. A legtöbb kisgyermek és csecsemő anyja magas lázat panaszol babájának, pedig csak túl van öltöztetve. Nem tudjuk, hogy miért van minden – vélhetően adomány – ruha ráadva? Nincs más?  A mezítlábas elefántlábakkal érkező idős nőnek az enyhe vízhajtáson túl kompressziós kötést javaslunk, szinte bármiből, de a végén megkérdezi, hogy cipőt tudunk-e adni neki, mert az sincs. Az alultáplált és kiszáradt anyáknak, akik még szoptatják babáikat javasoljuk, hogy egyenek több gyümölcsöt és zöldséget, kérdő szemekkel próbálják a javaslatainkat értelmezni. Elgondolkodunk, hogy a tolmács által közvetített információkban mennyi a valóság; nem azért mert valótlant állítanak, hanem mert a beteg szeméremérzete miatt nem tudjuk, mennyi információ marad el? A betegek szégyenérzete és kommunikációja speciális; külön tanulmányt lehetne csak erről írni. Nagyon sokan hasonló jellegű panaszokkal érkeznek; nehezen döntjük el, hogy típusbetegségekkel állunk szemben, vagy a fehér gyógyító varázsát akarják? Be kell vallanunk, sok számunkra ismeretlen kórkép tünete is felbukkan, ám diagnosztikai háttér nélkül igen nehéz meggyőződni a betegségről. Van olyan helyzet is, hogy krónikus betegséggel érkeznek, ajánlunk terápiát, de nem veszi meg a gyógyszert, mert nincs miből. Vajon az a pár napra való gyógyszer mire elegendő? A tumoros, esetleg műtétet igénylő betegeket kórházba javasoljuk további kezelésre, de pénz hiányában kivétel nélkül mindenki helyben marad. Számos ehhez hasonló kérdés merül fel, ezeket próbáljuk este megvitatni kis körben.

Keresem az emberek közötti hasonlóságokat és különbözőségeket, de még el kell tölteni kis időt ezen a kontinensen, hogy erre válasz érkezzen.

Este lázasan keressük a „Wifi-vételt”, hogy szeretteinknek jeleket adjunk haza. Ez mindegyikünket visszaránt a valós hétköznapokba, de az afrikai realitást nem múlja felül.

Lassan készülünk a hétvégére.

8.nap                                                                                                         

Tegnap késő este váratlanul megérkezett a környezetvédelmi miniszter asszony a teljes fegyveres kíséretével és civil gorilláival együtt. Nem tudtuk igazán az ugandai politikai etikettet, így aztán hamar a közelgő helyi önkormányzati választásokra terelődött a szó. Szépen lassan mind elszivárogtunk aludni.

Reggel – szombat ellenére – már a kerítés szélén várták a helybéliek, hogy felébredjenek a fehér gyógyítók, és megvizsgálják őket. Türelmesen várnak, alázattal viselkednek. Bár nem értjük egymást és mindhez tolmács kell, mégis a testbeszéd nyelvén lassan mindent értünk. Idős, fiatal, köhögős és lázas, mind kivétel nélkül segítségért várakoznak. Két felvonásban, közbeiktatott reggelivel végére érünk a reggeli kihelyezett rendelésnek. Elindulunk Mbale-ba a hosszú hétvégére. Megleljük a szállodát, ahol egyet éjszakázunk, majd megkezdjük a shoppingolás délutánját. A helyi szupermarket ajtaját fegyveres katona őrzi; mi ettől nem ijedünk meg és bemegyünk szeretteinknek helyi sajátosságokat venni. Teát, kávét, afrikai fűszereket válogatunk, közben gondolatban pipáljuk a listánkat, megvan-e minden.

Ajánlásra egy nemzetközi helyen vacsizunk, ahol többen pizzát rendelünk. Mi mást is lehet Afrikában? Közel három óra várakozás után megvacsizunk, majd a csapat senior szekciója visszamegy a szállásra, a fiatalok megindulnak az éjszakába bulizni.

9.nap

A vasárnap az édes semmittevéssel telt. Délelőtt visszaértünk a szállásra, majd a délutáni felhős-napos időben páran nekivágtunk a helyi botanikai ritkaságok felfedezezésére. Találtunk édeskrumpli ültetvényt, banánfákat minden fázisukban, kávécserjéket és mindenféle, általunk nem ismert növényeket. Ahogy visszaértünk, az égiek megleptek minket egy gyönyörű szivárvánnyal, és több óráig tartó özönvízszerű esővel. Ez az idő pont arra volt jó, hogy a másnapi munkánkhoz kapcsolódó gyógyszereket és minden mást összepakoljuk.

10.nap

Mától a Mbalei rendőrség vendégszeretetét „élvezzük”. A helyi rendőrkórházban gyógyítunk egy sátorban az asztal négy sarkán. A helyiek itt is olyan betegek, mint máshol, a különbség, hogy a legtöbben tudnak angolul. Itt vizsgáljuk a helyi rendőröket is; igen furcsa szituációban, gépfegyverrel a kezükben. Mindenki hálás, mosolyog és megköszöni a sgítséget részünkről. Ezen a héten full komfort van; angol wc és tusoló. Igaz a víz hideg benne. De már tiszteljük a komfort minden fokozatát! Lazítunk este és rendezzük a gondolatainkat!

Dr. Jakkel Anna gondolatai a misszió indulásáról:

Meghatódtam, mikor érkezésünkkor újra láthattam immáron harmadik alkalommal a magyar képviseletet, barátságos személyzetét Lukács Balázs Ugandában dolgozó AHU taggal az élen.

Hatan érkeztünk, gyermekorvos és sebészrezidens kolléga, továbbá Ingrid, aki intenzíves tapasztalataival fog segíteni nekünk és a betegeknek. Két koordinátor, akik a pénzügyi és szervezési kérdésekben hivatottak eljárni és tolmácsolnak is szükség esetén. Érkezésünk után finom ebédet kaptunk, sokat beszélgettünk a feladatainkról és a csapat a hosszú repülőút után hamar aludni tért a vacsora mellett fogyasztott egzotikus banán, mangó és egyéb helyi specialitású pálinka kóstolgatása után. 

 A kampalai  Njuki utca barátságos légkörében elváltunk Orzoi  Zsuzsa és Selley Csaba AHU munkatársainktól, aki hazafelé indultak vasárnap délután . Nekivágtunk a Mbale felé vezető izgalmas utazásnak, Balázs jóvoltából megnéztünk egy kisebb esőerdőt , majd Jinjában a Nílus forrását. Hajóztunk és egy kis ízelítőt kaptunk Afrika állatvilágából is egy kis állatkertben. Kitűnő halat fogyasztottunk a folyóparti étteremben. Hatalmas cukornád, kávé, tea és rizsföldek között értünk Mbaleba, majd változatos hegyvidéki utazás végén meredek, eső áztatta ösvény vezetett szállásunkhoz. Mivel a sok átfolyás miatt kátyúk tarkítják a környék amúgy is borzasztó útviszonyait, gyalog tettük meg az utolsó métereket, hogy az autónk alja ne menjen tönkre.

Szállásunk két épületben van, víz és villany van, de a folyamatosság bizonytalan, ahogy a mobilnet is akadozik, de ez Afrikában megszokott. Hamar megszoktuk a hideg vizet, és a kissé tábori körülményeket és a balkáni mosdólehetőségeket . A  személyzet mindent megtesz azért, hogy otthonosan érezzük magunkat.

Hétfő az ügyintézés napja lett, az AHU munkatársai és kollegák felváltva mentek a közeli egészségügyi intézménybe és a hivatalokba, tisztázták a munka helyszínét, körülményeit, a helyiek elvárásait. Gyógyszereink egy része már a helyszínre került, utánpótlást majd igény szerint be tudunk szerezni Mbaleben. Volt időnk kicsit relaxálni , pihenés, séta és olvasgatás mellett.

Nagyon sok eső esett „tiszteletünkre”, óriási felhőszakadást élhettünk át miközben aggódtunk úton levő munkatársainkért, akik végül szerencsésen megérkeztek. Sok feszültség halmozódott a társaságban, a várakozás és az utazás izgalmai, de sikerült levezetni egy kellemes vacsora utáni beszélgetéssel, és pihentető alvással.

2017.08 15.Első munkanapunk Bugoberoban  a  Healht Centerben

Reggel mindenki időben ébredt és hamar el tudtunk indulni a mai rendelésre, ahol nagyon sokan vártak bennünket, felnőttek is kicsi gyerekek egyaránt. Egy autóval mentünk, de hatan csak úgy fértünk el, hogy ketten a csomagtartóban utaztak.  Berendezkedtünk gyorsan és két- két rendelés indult. Ingrid és Csilla együtt, Kati és jómagam a másik munkahelyen, egy mással szemben. Hosszú asztal két végén, gyógyszereink középen, a betegek, a tolmács és mi egy - egy széken, illetve padszerű betonalkalmatosságon. Világítás a beszűrődő természetes fény, a kórház személyzete és betegei közben élik a mindennapi életüket. Van lehetőség azoknak a betegeknek az elkülönítésére, akik nőgyógyászati vagy egyéb hasi vizsgálatot igényelnek, amellett a vegyesen érkező férfiak és nők szemérmességét is figyelembe kell venni. Körülbelül 180 beteg ellátására került ma sor, nagyon jól haladtunk egymással és a helyi kollegákkal is konzultálva közben. Csilla doktornő ma első önálló rendelését végezhette, bízunk benne, hogy a sikerélmény megerősíti további pályafutását. Ingrid főleg maláriás betegeket látott el, volt egy vérhas betegségben szenvedő páciens is. Kati doktornő gyermekorvosi gyakorlatára, tudására rengeteg kisgyerek várt.  Kati már hétfőn is  dolgozott, amikor egy kisgyermeknek injekció adására volt szüksége hétfőn , amit egy kampalai kollega írt fel. Egy napja érkeztek családi ügyben a faluba ahol lakunk, Manafwába. Nekem vegyesen felnőtt és gyerek betegek érkeztek a legváltozatosabb panaszokkal. Egy kicsi gyermeket magas láz és súlyos légúti panasz miatt kórházba küldtem, volt mozgásszervi beteg is bőven. Hazafelé kicsit szárazabb úton, de két kollegával ismét a csomagtartóban ülve indultunk. Holnap reggel indulunk újra, hogy folytatjuk a rendelést ezen a héten végig ebben az intézményben leszünk, utána igény szerint változik a helyszín, ahogy az előző missziókban is.

2017.08.16. Második munkanapunk a Bugoberoban

Reggelre újra felázott a talaj, éjszaka hatalmas eső volt. Tegnap a gyógyszereinket a kórházban hagytuk, hamarabb sikerült elindulni a munkába, a nagy sár miatt nem is lehet sietni.   Ma bonyolultabb lett az adminisztráció, mivel azt kérték a kollegák, több helyen regisztráljuk a betegeket és a terápiás lapot, ne mi adjuk kézbe a gyógyszereket, hanem a gyógyszertár adagolja azt, természetesen az általunk vitt készletből. Nem könnyű a munkaszervezés, afrikai mentalitás érvényesül mindenhol. Sikerült megszervezni a mai napi munkát is, az egyik rendelés a tegnapi helyiségben, a másik egy kisebb rendelőbe került. Katival szűkösebben, de elfértünk a tolmácsunkkal és egy másodikat végzett medikussal dolgoztunk. Csilla és Ingrid a tegnapi rendelőben folytatta a munkát. A beteganyagunk változatos volt, sikerült ma malária tesztekkel igazolni a betegséget több betegnél is, a tesztet a kórház laborjában végezték, ahol tbc és HIV teszt végzésére is van lehetőség. A rendelést ma is jó érzéssel zártuk, sok kisgyerek és felnőtt kapott gyógyszert, jó szót és reményt a gyógyulásra.

Kiss Kamilla vagyok, az orvosmisszió másik koordinátora, kollégám és jóbarátom, Könczöl Zsófi mellett. Idén januártól dolgozom az AHU-nál, ami számomra egyben pályamódosítást is jelentett. Angol tanár az eredeti szakmám és hivatásom, amitől nem is szeretnék végső búcsút venni, mégis eljött a pillanat, mikor éppen újév második napján kaptam egy lehetőséget, hogy teljesen más területen próbáljam ki magam. Előző év Karácsonyán az volt a titkos kívánságom, hogy kiléphessek a komfortzónámból és a rutinnal végzett munkámból úgy, hogy a legfontosabb értékeket, mint a türelem, támogatás, és kedvesség, ne kelljen elhagynom.

Miért jelentkeztem a misszióra?

Ha gyakorlatiasan fogom fel, ez az út a munkám része. Mégis, számomra meglepő és váratlan lehetőség. Sokat foglalkoztat az online kommunikáció abban az értelemben, ahogy az internet kisebbé tette a világot, viszont más, ennél sokkal életbevágóbb helyzetekben és kérdésekben drámai módon szélesednek és mélyülnek a szakadékok az emberek között. Éppen ezért megyek szívesen. A legtöbbet nyújtó kommunikációs forma mindig is a személyes találkozás volt és lesz. Egyszerűen találkozni szeretnék az ugandai emberekkel, és beszélgetni velük. Ennyit csak. Ülni valahol, és beszélni, hallgatni egymást, ha kell kézzel-lábbal mutogatva, de odafigyelve. És a mostanra kedvenc doki-csapatommal sem hagynék ki egy közös utat egy ilyen szép országban. :)

Mit várok a missziótól?

Segíteni megyünk, ez az első. Koordinátorként azt szeretném, hogy az orvos csapat a napi gyógyító munka után pihenhessen, töltődhessen, és minden egyéb ügyben  biztonsággal ránk támaszkodhasson. Lévén emberek vagyunk, számomra az egyik legfontosabb, hogy a csapat jól érezze magát, elsősorban lelkileg, hiszen minden hatékony munkának a jó légkör az alapja, kontinenstől, munkahelytől, szakmától függetlenül. Kétségem sincs afelől, hogy önismeretből is kapok leckét, az egészen biztos, hogy sokat tanulok majd a helyi emberektől. A  legnagyobb reményem, hogy a  rohanós és  -nem tagadom- egészségtelen nyugati-nagyvárosi értékrendem és életformám némileg helyrebillen, mire hazaérünk, és ki is tart sokáig az új szemléletmód. (Az egyik doki futni akar velem reggelente, jháájjjj! :) )

Hogyan készülök a misszióra?

Nem tagadom, kapkodósan. Mikor ezt írom, még csak az itt maradt orvosi felszerelések és az adományok egy töredéke van a bőröndömben, már ami belefér. Hálára ad okot, hogy ennyire sok lett.  Az AHU-nál nem áll meg az élet a missziók alatt sem, mindennapi irodai dolgok, de ami most öröm, hogy sok az önkéntes jelentkező az új AHU mentő képzésre, és úgy általában is. Köszönjük Nektek! Lassan viszont tudatosan átállítom magam az útra, elengedem Budapestet. Úgy érzem, majd a repülőn ülve jön az „Ugandára-átkattanás”. A csapattal kapcsolatban a nyugalom és a barátság szavak jutnak eszembe. Szerintem beszédes.

Ma az egyik plázában rohangáltam amúgy holmikért az útra, de minden ki volt fosztva a leárazások miatt. Hazajöttem, és mindent megtaláltam a szekrényben, amire szükségem lesz. Nézzetek körül mindig Ti is shoppingolás előtt! :)

Könczöl Zsófia vagyok és az orvosmisszió egyik koordinátoraként fogok részt venni a csapatban. Politológusként végeztem az ELTE-n, jelenleg a Corvinuson tanulok nemzetközi tanulmányok mesterképzésen és egy éve dolgozom a Magyar Afrika Társaságnál gyakornokként, mint humanitárius munkatárs. már közel 10 éve határozza meg a mindennapjaimat, általános iskola 8. osztályában döntöttem el, hogy ha törik, ha szakad én valamilyen módon ezzel a térséggel szeretnék foglalkozni. Az idők során aztán egyre jobban kikristályosodott, hogy fő érdeklődésem a szub-szaharai Afrika biztonságpolitikája és emberijogi kérdései. Korábbi kutatásaim fő irányvonala a gyermekkatonaság volt, jelenleg pedig a szub-szaharai nők helyzetét vizsgálom.

Miért jelentkeztem a misszióra?

Amikor felajánlották, hogy lehetnék a misszió egyik koordinátora bő két órán át azt hiszem fel sem fogtam, hogy tényleg megkapom azt a lehetőséget, amelyre 10 éve várok és készülök és az életem szálait ebbe az irányba terelgetem. Nagyon különleges lehetőség ez, hiszen mindig is úgy képzeltem el, hogy nem kirándulni vagy nyaralni szeretnék Afrikába menni, hanem látni az igazi arcát és segíteni azoknak, akiknek szüksége van rá. Az önkéntességet és mások segítését egyébként is lételememnek tartom és nagyon hiszek benne, hogy minden embernek kötelessége a lehetőségeihez mérten segíteni másokat. Az igazi értéket, tartalmat és értelmet csak így adhatunk az életünknek.

Mit várok a missziótól?

Nem tudnám pontosan meghatározni azt az időpillanatot amikor igazán elköteleződtem Afrika iránt és a miértre sem tudom a választ, viszont azt tudom, hogy a szívem egyik oldalának biztosan Afrika formája van és most, hogy közeleg az indulás, ez a rész egyre gyorsabban dobog. Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy ilyen remek emberekkel utazhatok ki és az Ő munkájukat segíthetem és azt hiszem a mi kis hatosunk kapcsolata már most több, mint egyszerű munkakapcsolat, a közös cél – hogy minél több embernek segíthessünk, hogy a missziónk minél eredményesebb legyen- nagyon hamar kovácsolt csapatot a csoportból. A legfőbb elvárásom a misszióval kapcsolatban magam felé az az, hogy biztos hátteret tudjak biztosítani az orvosaink számára ahhoz, hogy munkájukat a lehető legzökkenőmentesebben tudják végezni és mindig olyan szerepben tudjak ott lenni számukra, amelyre épp akkor szükségük van, aztán pedig, hogy minél több embernek tudjunk adni. Adni egy mosolyt, egy ölelést, egy lehetőséget vagy éppen reményt.

Hogyan készülök a misszióra?

Nagyjából egy hónappal ezelőtt elmeséltem szélesebb körben az ismerőseimnek, hogy hova megyek és mit fogok csinálni és kértem, hogy az általunk átbeszélt tárgyakkal, eszközökkel, ha lehetőségük van segítsék a missziónkat. A gyűjtés minden várakozást felülmúló sikerrel zárult. A bejegyzésem futótűzként terjedt és nem csak az ismerőseim hanem az ország legkülönbözőbb pontjain élő ismeretlenek is bejelentkeztek, hogy szívesen segítenének. Volt, hogy annyi üzenetet kaptam, hogy több napon át válaszoltam rájuk. Nagyon jó volt látni, hogyha van egy célkitűzés, amellyel megtudjuk szólítani az embereket, micsoda összefogásra vagyunk képesek és ahogy én látom és tapasztalom annak, aki ad ez legalább akkora örömet okoz, mint annak, aki kap.
Így hát a készülés első lépése ezek összegyűjtése és rendszerezése volt. Mostanra a bőröndömön már csak az utolsó simításokat végzem, adományok bepakolva, lélekben pedig nagyon készülök erre a várhatóan kihívásokkal, izgalmakkal és felemelő pillanatokkal teli nagy kalandra.””

„Ahogy egyre idősebb leszel, megtanulod, hogy két kezed van: az egyik, hogy magadon segíts, a másik pedig azért, hogy másokon!”

dr.Jakkel Anna Mária vagyok, háziorvos Kecskeméten immár 30 éve.1979-ben végeztem a Debreceni Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán.

Szinte megszakítás nélkül dolgozom azóta, körzeti orvosként  a Hegyközben, gyermekorvosként a sátoraljaujhelyi kórházban. Több szakvizsgát tettem, legutóbb foglakozás egészségügyből. Két felnőtt gyerekem, három unokám vár haza.

Afrika engem 2010 óta visszavár, az első missziós orvosi munka a kongói menekülttáborban meghatározta további életemet, 5 országban dolgoztam eddig önkéntesként. Hatodik alkalommal indulok útnak, és tele vagyok várakozással, milyen új kihívások várnak ránk. 2013-ban jártam már Ugandában, Hoima város környékén. Annyi feladat, tengernyi ellátatlan beteg vár ránk, ismert és csak tankönyvben látott betegség , hogy nincs az embernek ideje gondolkozni azon miért is jött, miért választotta a kegyetlen körülményeket, a diagnosztikus hátteret, minden infrastruktúrát nélkülöző eldugott helyeken a gyógyítást .Schweitzer professzor úr nyomdokain haladva tesszük a dolgunkat, a Hippokrateszi eskünek megfelelően ott, ahol sok ezer ember segítségre vár.

Hazatérés után folytatom a munkát körzetemben és megmutatom a világnak fotóimmal az afrikai emberek világát, a Magyar Afrikai Társaság tevékenységét.

Köszönöm a segítőszándékú embereknek a sok szemüveget, a gyerekeknek összegyűlt adományokat és a sok biztatást!

Harminc segítő szakmában eltöltött év van a hátam mögött. Mindig emberekkel foglalkoztam, 3 éves gyermekként már orvosnak készültem.  Az élet másképp döntött, de utat és lehetőséget, nem utolsó sorban szívet-lelket adott ahhoz, hogy az emberek mindennapjaiban segítő kezet nyújthassak. Ápolóként végeztem, intenzív és felnőtt szakápoló lettem, majd szociális és rehabilitációs szakirányú diplomát szereztem, öt különbözőt, egymásra építve a tudást. Mindig hivatásként és nem foglalkozásként tekintettem ápolónői munkámra, amit később szakosítottam, és fő-vagy mellékállásban, de harminc éve gyakorlom. Jelenleg a budapesti Semmelweis Egyetem végzős PhD kutató doktorandusza vagyok.

Kórházi, alapellátási és tizenöt év sürgősségi betegellátási gyakorlattal indulok neki az egészségügyi missziónak. Volt szerencsém látni a hazai egészségügyet belülről, kívülről, aktívan és irányítóként is dolgoztam benne.

Emberi értékeimet, az élethez való pozitív hozzáállásomat nagyszüleimnek köszönhetem. Tőlük tanultam, hogy ha van kettő, abból az egyiket adjam annak, akinek nagyobb szüksége van rá. Így indult az önkéntesség szeretete

.

Sokszor vettem részt különböző civil szervezetek segítő akcióiban (ruhagyűjtés, intézmény díszítés, ételosztás, idősek ellátása, rendezvényszervezés stb.), majd a Magyar Afrika Társasághoz való csatlakozásom után a körmendi és bicskei menekülttáborokban is egészségügyi segítő tevékenységet végeztem.

Az elmúlt években négy alkalommal voltam Európán kívüli önkéntes munkán; úgy gondoltam, a világ távolabbi pontján is szükség lehet a segítségemre. Jelentkeztem a misszióra, és az égiek támogatásával útnak indulhatok.

Hiszem, hogy a mozgalmas mindennapokban meg kell ismerni más kultúrákat is, számot kell vetni életmódunkról és az élethez való viszonyunkról, és időről időre át kell értékelnünk mindazt, ami körül vesz bennünket. Ehhez kerestem olyan helyet a világban, ahol az idő megállhat, a segítség megmaradhat és olyan emberekkel, életekkel ismerkedhetek meg, ami más körülmények között esetleg fedve marad.

Hittel, szeretettel és kíváncsisággal vágok neki a Missziónak!

Mit várok a missziótól?

A missziótól azt a nyugodt, stresszmentes időszakot várom, még ha munkával telik is, hogy távol a hazámtól, más kultúrák megismerését követően segíthessek önzetlenül a kiemelt szempontból rászorultaknak. Valamint azt a szellemi és morális feltöltődést, ami kitart egy következő altruista lépésig.

Mire vagyok kíváncsi?

Másik nép, másik kultúra, valamint keresem a Boldogság és a Mosoly eredetét is!

Mi foglalkoztat az utazás előtti időkben?

A családi ügyeim elrendezése, mert úgy alakul, hogy egy hónapra kikerül a kocsi (család) motorja a helyéről, és a család többi tagja, nemhogy azt nem tudja, hogy működik a gépezet motor nélkül, de még a helyettesítő lehetőségek információinak sincsenek birtokába. Szóval az utazás előtt van sok elrendezni valóm.

Bartha Csilla- Katalin vagyok, Erdélyben születtem és jelenleg is ott élek. Általános sebész rezidens orvos vagyok a marosvásárhelyi megyei sürgősségi klinikán. Gyerekkoromtól az volt az álmom, hogy orvos legyek és tizenévesen ragadott meg az a gondolat, hogy sebész, azóta is a sebészet életem nagy szerelme. Életcélom mindig is az volt, hogy másokért éljek és szeretettel szolgáljak az emberek felé mindazzal, amivel a jó Atya megáldott engem. 13 évesen ismertem meg a jó Istent és adtam át az életem Neki, azóta is minden vágyam az, hogy Neki szolgáljak. Megértettem, hogy Ő nem személyválógató, értékesnek teremtett minden embert és feltétel nélkül szeret bennünket. Ezért elsődleges hivatásomnak ezt látom, hogy ezt a feltétel nélküli szeretetet közvetítsem az emberek felé és segítsek nekik megtalálni azt az értéket, amit Isten beléjük helyezett. Ilyen céllal és vággyal indulok most Ugandába is ebben az orvosi misszióban.

Miért jelentkeztél a misszióra?

Nagyon régóta vágytam és vártam arra, hogy Isten kiszélesítse határaimat és valami többet is tehessek az emberekért, ezért nagyon hálás vagyok azért, hogy Isten utat készített és ajtót nyitott Afrika felé és ott szolgálhatok önkéntes orvosként a betegek felé. Útközben megértettem, hogy a szolgálat áldozattal jár, ezért nem is gyűjtőttem semmilyen adományokat, hanem a saját keresetem gyűjtőttem meg és szántam erre a küldetésre, ugyanis mink van, amit nem kaptunk volna, és ha kaptuk, akkor legyünk készek tovább adni másoknak, a szükségben lévőknek. Isten Jézus Krisztusban mindent ideadott nekünk, és azt mondja az ige senkiben nincs nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az Ő barátaiért. Hiszem, hogy a Szeretet gyógyít, és ezért eredményes lesz a Mbaleba levő szolgálatunk.

Hogyan készülsz az indulásra?

Teljes odaszánással és nagy lendülettel indulok életem első ilyen jellegű missziójába. Remélem, hogy Mbale az úttörője lesz az önkéntes orvosi szolgálataimnak. Kíváncsian vonz egy új kontinens felfedezése, új kultúra megismerése és az ott élő emberek szükségeinek felismerése és annak betöltése. Vágyok arra, hogy ne csak egy hónapnyi szolgálat, jó tapasztalat legyen, hanem hosszú távon is folytatódjon. Érzékeny szeretnék lenni mindarra, amit Isten rajtam keresztül szeretne végezni az ott élők életében, mindarra a szükségre, amit általam szeretne betölteni. Elvárásaim első sorban önmagamtól vannak, hogy szeretettel tudjak szolgálni az afrikaiak felé, a legjobb tudásom szerint és fáradhatatlanul. Vágyok arra, hogy minden nyelvi nehézségen felülkerekedve tovább tudjam adni Isten szeretetét egy mosolyon, simogatáson, ölelésen keresztül az orvosi vizsgálat, kezelés közben. Ugyanakkor legyek egy jó, segítőkész csapattárs, aki jól együtt és össze tud dolgozni. Az elmúlt hónapokban csodálatosan tapasztaltam Isten gondviselését és láthattam azt amilyen szépen alakítja a dolgokat, hogy ez a misszió megvalósulhasson. Ezért hálás vagyok, és így benne bízva indulok neki ennek a nagy ismeretlennek és hiszem, hogy átélhetek majd újabb csodákat és megtapasztalhatom azt, hogy a szeretet gyógyít.

Két ígérettel a szívembe készülök most erre a misszióra, türelmetlenül várva az indulás napját: "Maga az Úr megy előtted, ő lesz veled. Nem hagy el téged és nem marad el tőled. Ne félj hát és ne rettegj." (5 Móz 30,8) és "Eredményes lesz szolgám munkája, magasra emelkedik, igen hatalmas lesz." (Ézs 52,13)

Jövő pénteken útjára indul a Magyar Afrika Társaság XVI. Orvosmissziója Ugandába. Mától az indulásig mindennap bemutatjuk a csapat egy tagját! Elsőként Dr. Magyar Katalin veszprémi gyermekorvost ismerhetitek meg! :)

Dr. Magyar Katalin vagyok, a Pécsi Tudományegyetemen végeztem 2013-ban. Két évig a pécsi Gyermekklinika rezidense voltam, majd hazaköltöztem Veszprémbe, ahol a megyei kórház Gyermekgyógyászati Centrumában eltöltött évek során 2 szakvizsgát szereztem. A munkám szerteágazó és változatos. A gyermekintenzív, valamint perinatális intenzív részlegen ügyelek, a mindennapi osztályos munka mellett gyermektüdőgyógyászati szakrendelést folytatok hatodik éve, továbbá 2014 óta az általános részleg vezetői feladatait látom el.

Miért jelentkeztem a misszióra?

Szívügyem a gyermekek ellátása, kezelése, amelyhez az orvosi misszióban való részvétel kitűnő lehetőséget kínál. Kihívás lehet a megszokott, számunkra hétköznapi vizsgáló módszerek nélkül felállítani egy diagnózist. Ugyan a terápiás lehetőségek korlátozottak számunkra, de bízom benne, hogy sok 100 betegen tudunk segíteni. Úgy gondolom, a trópusokon szerezhető szakmai tapasztalatokat hazánkban is tudom majd kamatoztatni. Az afrikai kultúrából és a helyi lakosok értékrendjéből, mindig pozitív hozzáállásából remélem, minél többet tudok magammal hazahozni.

Hogyan készülök az indulásra?

Jó érzés, hogy rengeteg ötlet született a környezetemben, mit lehetne kivinni magunkkal Afrikába. Kineveztem egy 'Uganda corner,-t a nappalimban, és szépen gyűlik a kupac. Vannak félelmeim, hogyan fogok mindezzel boldogulni a csomagolásnál. Ennek ékes bizonyítéka, hogy ügyeletben tegnap álmodtam (elég ritka pillanat) és nem munkával kapcsolatban, hanem utastársamról, aki vállára kapta kis csomagját, mert indulhatunk az 1 hónapos útra, nekem pedig leesett az állam, hogy milyen pici a csomagja, és jó lenne, ha ez enyémből is cipelne valamennyit.
Szakmai 'elvárásaim' a fent említettek szerint fennállnak. Trópusi medicina című könyv elolvasása után egyelőre halványlila gőzöm sincs arról, hogyan fogom bárki baját diagnosztizálni. Izgalmasnak ígérkezik.
Nomád életmódra számítok, de remélem nem lesz sokkal rosszabb, mint ami lelki szemeim előtt lebeg.
A legjobban most azt várom, hogy akármerre megyünk majd, sok pici cuki kíváncsi fekete gyermek szalad hozzánk és vesz minket körbe. Kíváncsi vagyok, hogy bőgés nélkül végig tudom-e ölelgetni mindet.