Dr. Bartha Csilla Katalin, erdélyi sebész rezidens orvos élményei.

Összeszorul a szívem és belehasít a fájdalom, a harmadik hétnek is lassan vége és hamarosan búcsút kell mondanom Manafwanak, a gyerekeimnek és ennek a csodálatos természetnek. A hetek úgy múltak, mint egy szempillantás. A mindennapi „rutinná vált” szolgálat mellett, amikor a betegeket vizsgáltuk, diagnosztizáltuk, kezeltük, a szabadidőmet a gyerekekkel töltöttem. Ők azok, akik beragyogják a mindennapjaimat és színessé teszik. Nagyon sokat tanulhatunk tőlük, és ha Afrika kincseiről kellene beszélni, akkor szerintem első helyen a gyerekek lennének. Mivel ők azok, akik tudnak feltétel nélkül szeretni és körülményeiktől függetlenül igazán örülni. Olyan csodálatos érzés az, amikor jövünk haza már várnak az utcasarkon és ameddig az autóval felérünk a házhoz, már ők is itt vannak, úgy örülnek, hogy haza jöttem. Fáradságot nem ismerve, csak leteszem a csomagom, átöltözök, és máris kezdődik a „móka”. Minden délután együtt játszunk: labdázunk, megtanítottak az ők gyerekjátékaikra „bolingo, bolingo”, „matoke”, „imire”, fogocskázunk, táncolnak, énekelnek nekem, néha csak a földön hempergünk és csiklandozzuk egymást. Visszhangzik a tér a gyereknevetéstől, a csiripelő hangjuktól. Néha körbe ülünk, énekelünk, imádkozunk és bibliatörténeteket tanítok nekik, ezt természetesen Daniel segítségével, mivel ő fordítja az ő nyelvükre. Amúgy nagyon érdekes, ahogy „értenek magyarul”, mert sokszor mikor nagyon fáradt vagyok, magyarul beszélek nekik, hogy mit csináljunk, és nagyon jól megértik, a nagyobbak hamar tolmácsolják a kisebbeknek az ők nyelvükre. Már nagyon összeszoktunk és talán szavak nélkül is megértjük egymást. Az elején kb 10-12 gyerek volt, csak távolról néztek, egy-egy gyerek néha megérintett, mintha azt akarná látni, hogy én is ember vagyok, azután már teljesen közel jöttek hozzám, megölelnek, rajtam csüngnek, és mára már 36 gyerek vesz körül. Nagyon sok szeretetet kapok tőlük és olyan jól esik látni, ahogy arra törekszenek, hogy boldoggá tegyenek. És sikerül is nekik, nagyon feltöltődöm közöttük és megtelik a lelkem hálával és örömmel. Csodálatos látnom azt, ahogy egymással törődnek és szeretik egymást. Nagyon megérintett az egyik nap, amikor kekszet osztogattam nekik és még egy csomaggal megmaradt, bedobtam a szobában. Később jött egy kisfiú 4 év körüli velünk játszani, rögtön eszembe jutott a csomag keksz, kihoztam a házból és odaadtam neki. Nagyon örült és köszönte, azután kibontotta és darabokra törte az első karikát, nem emelte a szájához, hanem rögtön a többiek felé nyújtotta, hogy ki kér. Erre én mondtam neki, hogy a többiek kaptak, azaz övé, egye meg, erre a többi gyerek is elkezdte mondani, hogy ők már ettek, egye meg. De annyira megérintett ez a látvány, hogy először nem magára gondol, hanem másokra. Milyen más lenne a világ, ha mi felnőttek is vagy európai emberek ilyen szeretettel tudnánk embertársaink felé fordulni, nem saját érdekeink lennének első helyen, hanem előtérbe tudnánk helyezni mások szükségeit. Ezek a gyerekek itt Afrikában és a felnőttek is mindenért hálásak, mindennek tudnak örülni, nem lázadnak Isten ellen, hanem szeretik Őt. Megérint az ő hitük, elmentem istentiszteletre, bibliaórára, imaalkalomra, olyan odaadóan dicsőítették Istent tapssal, tánccal, mindenki jegyzeteli a prédikációt, ismerik az igét, volt véleményük és hozzászólásuk a bibliaórán. Az ő hitüket kifejezik azáltal is, ahogy a taxikon, autókon, csónakon olvashatók a  feliratok „we trust in God”, „God is good”, „God mercy”. Azt hiszem, ha valakik kérdéseket tehetnének Istennek, hogy miért ilyen az életük, akkor ők megtehetnék, de e helyett hálásak, megelégedettek és dicsőítik Istent azért amilyük van. Csak tanulni tudunk az itteniektől, és igaz az az ige, amit Pál apostol ír az 1 Timótheus 6,6-8-ban „Valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele”. Valóban nagy nyereség a megelégedés, ugyanis segít hálásnak lenni mindenért. Amíg nagyon sokszor a panaszkodásokat kell hallgatnom és a különböző megjegyzéseket, addig a szívemből mindig feltör a hála: hálás vagyok az egyszerűségért amiben itt részem lehet, hálás vagyok a napsütésért, mert azáltal van áramunk, de hálás vagyok az esőért is, mert így mindennap tudunk tisztálkodni, habár lavorban és hideg vízzel, de tiszták lehetünk, hálás vagyok a mindennapi eledelért, habár mindennap majdnem ugyanaz, de van mit együnk, hálás vagyok az autónkért, annak ellenére, hogy a csomagtartóba utazom mert a héten már 8 személyt bírt meg és mellettünk a csomagokat, hálás vagyok a kedves személyekért Rose, Flavia, Betty, akik főznek, mosnak ránk, felszolgálnak nekünk. Hálás vagyok a templomért, az iskoláért, a Health Centerért, ahol a héten vizsgálni tudtuk a betegeket. Hálás vagyok a társaimért, különösen a koordinátorainkért, akik nagyon jó munkát végeznek közöttünk, a sofőrünkért Danielért és a fordítomért Andrewert, külön Kamilláért, aki szabadidejében nagyon mellém állt és írta a betegek lapjait, így gyorsabban tudtam vizsgálni a betegeket és a gyógyszereiket odaadni. Legfőképp hálás vagyok Isten szeretetéért, gondviseléséért és, hogy mindezidáig megőrzött minket minden bajtól, a naponkénti áldásaiért, a meghallgatott imádságokért. Mindennap megtapasztalhatom, hogy a Szeretet gyógyít és a mosoly a legjobb kommunikációs eszköz. Leírhatatlan mindaz, amit itt nap, mint nap látok és átélek, ezért bátorítok mindenkit, hogy jöjjön el és tapasztalja meg ő maga, ízlelje meg ezt a világot, mert teljesen más Európához képest, ahol a bőség zavara van, de valahogy ez mégis sokkal jobb és szebb. Nagyon hálás vagyok, hogy itt lehetek, és nagyon fáj, hogy ilyen hamar eltelt az idő, de annál inkább azt érzem, hogy minél hamarabb vissza kell jönnöm. Az életcélom egyre inkább megerősödik bennem, hogy másokért éljek és szeretettel, örömmel, odaadóan szolgáljak az emberek felé és legfőképp úgy, hogy azt ne tudják viszonozni. Teljesen jól esett itt Ugandában zsebek nélküli orvosnak lenni, mert itt senki nem is kereste a zsebem, de mindenki megköszönte a szolgálatom. Ha egyetlen dolgot üzenhetnék az európai testvéreimnek, barátaimnak, akkor ez lenne: feltétel nélkül szeressünk mindenkit, mert csak a szeretet képes arra, amire semmi más, az egyetlen, ami csodákra képes.