Kiss Kamilla vagyok, az orvosmisszió másik koordinátora, kollégám és jóbarátom, Könczöl Zsófi mellett. Idén januártól dolgozom az AHU-nál, ami számomra egyben pályamódosítást is jelentett. Angol tanár az eredeti szakmám és hivatásom, amitől nem is szeretnék végső búcsút venni, mégis eljött a pillanat, mikor éppen újév második napján kaptam egy lehetőséget, hogy teljesen más területen próbáljam ki magam. Előző év Karácsonyán az volt a titkos kívánságom, hogy kiléphessek a komfortzónámból és a rutinnal végzett munkámból úgy, hogy a legfontosabb értékeket, mint a türelem, támogatás, és kedvesség, ne kelljen elhagynom.

Miért jelentkeztem a misszióra?

Ha gyakorlatiasan fogom fel, ez az út a munkám része. Mégis, számomra meglepő és váratlan lehetőség. Sokat foglalkoztat az online kommunikáció abban az értelemben, ahogy az internet kisebbé tette a világot, viszont más, ennél sokkal életbevágóbb helyzetekben és kérdésekben drámai módon szélesednek és mélyülnek a szakadékok az emberek között. Éppen ezért megyek szívesen. A legtöbbet nyújtó kommunikációs forma mindig is a személyes találkozás volt és lesz. Egyszerűen találkozni szeretnék az ugandai emberekkel, és beszélgetni velük. Ennyit csak. Ülni valahol, és beszélni, hallgatni egymást, ha kell kézzel-lábbal mutogatva, de odafigyelve. És a mostanra kedvenc doki-csapatommal sem hagynék ki egy közös utat egy ilyen szép országban. :)

Mit várok a missziótól?

Segíteni megyünk, ez az első. Koordinátorként azt szeretném, hogy az orvos csapat a napi gyógyító munka után pihenhessen, töltődhessen, és minden egyéb ügyben  biztonsággal ránk támaszkodhasson. Lévén emberek vagyunk, számomra az egyik legfontosabb, hogy a csapat jól érezze magát, elsősorban lelkileg, hiszen minden hatékony munkának a jó légkör az alapja, kontinenstől, munkahelytől, szakmától függetlenül. Kétségem sincs afelől, hogy önismeretből is kapok leckét, az egészen biztos, hogy sokat tanulok majd a helyi emberektől. A  legnagyobb reményem, hogy a  rohanós és  -nem tagadom- egészségtelen nyugati-nagyvárosi értékrendem és életformám némileg helyrebillen, mire hazaérünk, és ki is tart sokáig az új szemléletmód. (Az egyik doki futni akar velem reggelente, jháájjjj! :) )

Hogyan készülök a misszióra?

Nem tagadom, kapkodósan. Mikor ezt írom, még csak az itt maradt orvosi felszerelések és az adományok egy töredéke van a bőröndömben, már ami belefér. Hálára ad okot, hogy ennyire sok lett.  Az AHU-nál nem áll meg az élet a missziók alatt sem, mindennapi irodai dolgok, de ami most öröm, hogy sok az önkéntes jelentkező az új AHU mentő képzésre, és úgy általában is. Köszönjük Nektek! Lassan viszont tudatosan átállítom magam az útra, elengedem Budapestet. Úgy érzem, majd a repülőn ülve jön az „Ugandára-átkattanás”. A csapattal kapcsolatban a nyugalom és a barátság szavak jutnak eszembe. Szerintem beszédes.

Ma az egyik plázában rohangáltam amúgy holmikért az útra, de minden ki volt fosztva a leárazások miatt. Hazajöttem, és mindent megtaláltam a szekrényben, amire szükségem lesz. Nézzetek körül mindig Ti is shoppingolás előtt! :)