Könczöl Zsófia vagyok és az orvosmisszió egyik koordinátoraként fogok részt venni a csapatban. Politológusként végeztem az ELTE-n, jelenleg a Corvinuson tanulok nemzetközi tanulmányok mesterképzésen és egy éve dolgozom a Magyar Afrika Társaságnál gyakornokként, mint humanitárius munkatárs. már közel 10 éve határozza meg a mindennapjaimat, általános iskola 8. osztályában döntöttem el, hogy ha törik, ha szakad én valamilyen módon ezzel a térséggel szeretnék foglalkozni. Az idők során aztán egyre jobban kikristályosodott, hogy fő érdeklődésem a szub-szaharai Afrika biztonságpolitikája és emberijogi kérdései. Korábbi kutatásaim fő irányvonala a gyermekkatonaság volt, jelenleg pedig a szub-szaharai nők helyzetét vizsgálom.

Miért jelentkeztem a misszióra?

Amikor felajánlották, hogy lehetnék a misszió egyik koordinátora bő két órán át azt hiszem fel sem fogtam, hogy tényleg megkapom azt a lehetőséget, amelyre 10 éve várok és készülök és az életem szálait ebbe az irányba terelgetem. Nagyon különleges lehetőség ez, hiszen mindig is úgy képzeltem el, hogy nem kirándulni vagy nyaralni szeretnék Afrikába menni, hanem látni az igazi arcát és segíteni azoknak, akiknek szüksége van rá. Az önkéntességet és mások segítését egyébként is lételememnek tartom és nagyon hiszek benne, hogy minden embernek kötelessége a lehetőségeihez mérten segíteni másokat. Az igazi értéket, tartalmat és értelmet csak így adhatunk az életünknek.

Mit várok a missziótól?

Nem tudnám pontosan meghatározni azt az időpillanatot amikor igazán elköteleződtem Afrika iránt és a miértre sem tudom a választ, viszont azt tudom, hogy a szívem egyik oldalának biztosan Afrika formája van és most, hogy közeleg az indulás, ez a rész egyre gyorsabban dobog. Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy ilyen remek emberekkel utazhatok ki és az Ő munkájukat segíthetem és azt hiszem a mi kis hatosunk kapcsolata már most több, mint egyszerű munkakapcsolat, a közös cél – hogy minél több embernek segíthessünk, hogy a missziónk minél eredményesebb legyen- nagyon hamar kovácsolt csapatot a csoportból. A legfőbb elvárásom a misszióval kapcsolatban magam felé az az, hogy biztos hátteret tudjak biztosítani az orvosaink számára ahhoz, hogy munkájukat a lehető legzökkenőmentesebben tudják végezni és mindig olyan szerepben tudjak ott lenni számukra, amelyre épp akkor szükségük van, aztán pedig, hogy minél több embernek tudjunk adni. Adni egy mosolyt, egy ölelést, egy lehetőséget vagy éppen reményt.

Hogyan készülök a misszióra?

Nagyjából egy hónappal ezelőtt elmeséltem szélesebb körben az ismerőseimnek, hogy hova megyek és mit fogok csinálni és kértem, hogy az általunk átbeszélt tárgyakkal, eszközökkel, ha lehetőségük van segítsék a missziónkat. A gyűjtés minden várakozást felülmúló sikerrel zárult. A bejegyzésem futótűzként terjedt és nem csak az ismerőseim hanem az ország legkülönbözőbb pontjain élő ismeretlenek is bejelentkeztek, hogy szívesen segítenének. Volt, hogy annyi üzenetet kaptam, hogy több napon át válaszoltam rájuk. Nagyon jó volt látni, hogyha van egy célkitűzés, amellyel megtudjuk szólítani az embereket, micsoda összefogásra vagyunk képesek és ahogy én látom és tapasztalom annak, aki ad ez legalább akkora örömet okoz, mint annak, aki kap.
Így hát a készülés első lépése ezek összegyűjtése és rendszerezése volt. Mostanra a bőröndömön már csak az utolsó simításokat végzem, adományok bepakolva, lélekben pedig nagyon készülök erre a várhatóan kihívásokkal, izgalmakkal és felemelő pillanatokkal teli nagy kalandra.””

„Ahogy egyre idősebb leszel, megtanulod, hogy két kezed van: az egyik, hogy magadon segíts, a másik pedig azért, hogy másokon!”